Mai világkatasztrófa álmomban démoni lények lepték el a Földet

Csodás armageddoni álmom volt ma, ami kb. 1/4 6-kor érhetett véget.

Kezdetben a mélyből indult. Időnként támadt. Először a pincékben tartózkodók estek holtan össze. Aztán csapásonként, ugyancsak lentről indulva, egyre feljebb haladt, útjában gyerekek és felnőttek holtan estek össze.

Amikor egyik ilyen támadás után elérte azt az emeletet, ahol én is tartózkodtam, még lenéztem a lépcsőházban, mert nem tudtam pontosan, mekkora a veszély. Mentem volna lefelé, hogy mi történik, amikor láttam, hogy egy emelettel lentebb egy fiúgyermek és egy nagyobb személy, talán felnőtt mintha levegő után kapna, aztán máris holtan esnek össze.

És ekkor megéreztem azt a furcsa erőt, amit a lények, vagy a szellemek, földönkívüli vagy földöntúli lények közelsége vagy részben velem átfedése keltett, ahogyan jöttek fölfelé.

Nem maradt késlekedni való idő. Ekkor már nem volt időm visszafutni a lakásban tartózkodókhoz, hanem futottam felfelé.

Később a lények – akikről ébredés után a Bibliai Jelenések Könyve azon része jutott eszembe, amikor Jézus körülbelül olyasmiről számol be, hogy megnyílt a pokol és az alvilág és a mélységből pusztító lények jöttek elő (de nem emlékszem már ezen részekre) -, tehát a lények végül hullámokban támadtak a felszínen élőkre. A világpusztítás azon időszakában, amiben ekkor voltam, úgy lehetett ellenük védekezni, ha a felszíni épületben vagy járműben minden ablakot és ajtót becsuktak. De akit a felszínen ért a támadás, mind elpusztult. Az épületek, a hidak stb. nem, de az emberek mind.

Egy felszínen lévő, indulás előtt álló metróban vagy vasúti kocsiban voltam sokakkal, idegenekkel, amiből valahogy egy épület is nyílt, ahol többek között idősek ágyakban feküdtek. Felmértem, hol lehet a legbiztonságosabb, amikor megint újabb szellemhullám jön. Mondtam is többeknek – így a másik helyen a nővérnek is, aki a betegekre felügyelt -, milyen védekezési módszerek életbevágóak: becsukni minden ajtót, ablakot, egyebek.

Felszállt a felszíni metróba egy férfi a babakocsiban lévő fiával, meg a férfi barátjával. A gyerek szemei is vörösesek voltak. A gyerek – sosem használom ezt a kifejezést – ördöngős volt. Már gonosz volt és nem volt sosem emberi. Tudtam, a férfi is, meg a barátja is, hogy nagy kockázat egy ilyet behozni egy zárt térbe, de a férfiről tudható volt, hogy a fia, ezért nem mondott le róla és cipelte magával.

Amikor a felszínen tartózkodó metró vagy vonat eleje felől az ég ismét vörös árnyalatba borult, az égbolt a támadás felől mintegy beborult, úgy terjedt szét mindenfelé, a szél is feltámadt némileg, és jött a hang is. Nehéz megmondani, milyen az a földöntúli, kísértetiesen baljós hang, azt pedig még kevésbé, mások is hallották-e vagy a hangot csak én Tudtam.

Egy pillanatra jó páran megdermedtek, mire felfogták, hogy újabb hullám jön, ami másodperceken belül ott is volt. Rögtön intézkedtem; valahogy maximum néhányan tudták, hogy kell ellenük védekezni, de én voltam az egyetlen, aki hangosan kiáltotta a vagonban lévőknek, mit kell tenni. Mire – pár másodpercen belül – a lények odaértek, az ablakoknak már csaknem mindegyike zárva volt. Mindenfelől körülölelték a szerelvényt a láthatatlan, de számomra mégis érzékelhető, valahogy láthatóan jelen lévő szellemi lények. Az ördöngős fiú is biztos jelzőkészülék volt: aki nem érezte vagy tudta vagy lelkileg látta, hogy mikor érték el a szerelvényt, kívülről a lények, az tudhatta, ha a fiúra nézett: mert mint aki felébredt egy kómából, szemei élénk vörösre váltottak, már nem mint valami bevérzett szem, hanem – majdnem azt mondhatnám – egészségesen vörös, fizikailag is erősebb lett, és a démoni lények lelke vagy ereje benne volt, míg a hullám elvonult.

A támadás közben megláttam, hogy a vagon tetején az ablak nyitva van. Tudtam: ha azon bejön egy is a lények közül, akkor nagy gyilkolást fog rendezni; akihez hozzáér vagy akin némileg átsuhan, az azonnal meghal. Kockáztattam, amikor odaléptem a nyitott tetőtérhez és kézzel húztam el, becsukva az ablakot.

Átmentem a támadás idején a másik helyre is, ahol az idős betegek is voltak. A nővérnek is mondtam, minden ablakot és ajtót be kell zárni, az ördöngős gyerek miatt a metrót az épülettel eválasztó ajtót is szorosan, nehogy az ördöngős elszabaduljon és vészt okozzon. A roggyant betegek is ott tolongtak, torlaszolták el az ajtót, testi erővel is nekifeszülve. Volt is, hogy mondtam, ne ilyen erősen, mert mielőtt elvonul a hullám, elhasználják a fizikai erejüket.

Aggódtam a törött ablakok miatt is, amik pl. a metrószerelvény és az épület közötti ajtón voltak, amit egy függöny takart. Nem voltam biztos abban, hogy a függöny elegendő, ha a metrószerelvénybe bejutnak a lények.

A Jelenések Könyvében most rákeresve pl. az alábbi hasonlóságok jönnek elő (Jelenések Könyve 9. Rész, 1-2. Versek):

Az ötödik angyal is trombitált, és látám, hogy egy csillag esett le az égről a földre, és adaték annak a mélység kútjának kulcsa. Megnyitá azért a mélységnek kútját: és füst jöve fel a kútból, mint egy nagy kemenczének füstje; és meghomályosodék a nap és a levegőég a kút füstje miatt.

Ide valamiért nem kellenek az idézőjelek.

A mai utolsó álmom, felébredés előtt nem ez volt, hanem Orbán Viktor mindennek bólogató, idióta rendőreivel és Orbán Viktor feleségével, Lévai Anikóval. De ezt talán a következő bejegyzésben írom le.

~ Szerző: Molnár F. Árpád - 2015 március 7..